A Magyar Tudományos Akadémia működését a szabadságharc leverése után, 1849 augusztusában betiltotta a császári kormányzat. Ettől kezdve csaknem egy évtizeden keresztül csak korlátozottan tevékenykedhetett a tudós testület. Nyilvánosság elé nem léphettek, nagygyűlést nem tarthattak, ennek következtében új tagokat sem választhattak. A teljes körű működés megindulásának feltétele volt, hogy az MTA új alapszabályt fogadjon el, abban ismerje el az uralkodó fennhatóságát és az önkényuralmi kormányzat felügyeletét működése felett. (Széchenyi István kezdeményezésére nemzeti összefogással alapították meg a Magyar Tudományos Akadémiát, amely e tekintetben különlegességnek számított a kor nagy – általában uralkodók által létrehozott – tudományos intézményei között.)

1858-ban végül megszületett az Akadémiára kényszerített új alapszabály, így ebben az évben nagygyűléssel és közel száz új tag megválasztásával a Magyar Tudományos Akadémia újra kezdhette teljes jogú működését.

A következő éveket már a nyugodt tudományos munka jellemezte. Madách Imre akadémiai taggá választásának évében, 1863-ban Szalay László történész, az Akadémia titoknoka – mai megnevezéssel főtitkára – büszkén sorolhatta az elmúlt év tudományos eredményeit: az öt állandó akadémiai bizottság közreműködésével megjelent köteteket, tudományos eredményeket, az Akadémia tagjai által Isztambulban felfedezett korvinákat, Vámbéry Ármin közép-ázsiai kutatásait. 1

Az akkor érvényes alapszabály nem tette kötelezővé a mai értelemben vett tagajánlás elkészítését, azaz a jelölt életrajzának, tudományos eredményeinek részletes kifejtését. A korabeli szokások szerint az Akadémia egy vagy több, szavazásra jogosult tagja egy nevet vagy éppen egy listát terjesztett az illető tudományos osztály elé; az osztályülésen megtárgyalták a jelöltállítást, és a tagválasztó nagygyűlés elé már az általuk jóváhagyott neveket terjesztették. Ekkor az MTA hat osztállyal működött, az I. osztályba (Nyelv- és Széptudományi Osztály) szépírók és más művészeti ágak képviselői is bekerülhettek. Az alapszabály 29. §-a szerint a tudományos osztályok olyan tudósokat, írókat ajánlhattak levelező tagoknak, akik addigi munkásságukkal már bizonyították, hogy az Akadémia céljainak megvalósítására alkalmasak. 2

A Nyelv- és Széptudományi Osztály összesítve, egy íven terjesztette elő 1863-ra szóló tagajánlásait. Az előterjesztést Kemény Zsigmond, az Akadémia tiszteleti tagja fogalmazta, ahhoz aláírásával csatlakozott Toldy Ferenc, Hunfalvy Pál, Fábián Gábor, Arany János, Nagy János és Ballagi Mór. 3 Első helyen gróf Festetics Leó zeneszerzőt ajánlották, második helyen Madách Imrét, a Kisfaludy Társaság tagját, Az ember tragédiája jeles szerzőjét. Szerepel még a hat jelöltet tartalmazó listán Erkel Ferenc is, „a nemzeti opera körüli kitűnő érdemeinél fogva”. Őt, bár többször jelölték, mégsem választották az MTA tagjai közé.

1863 januárjában tartották az MTA XXIV. nagygyűlését – a májusi nagygyűlések rendszere csak jóval később alakult ki –, és a nagygyűlés január 12-i ülésén választották meg a tagokat. A megjelent tiszteleti és rendes tagok (ekkor még a levelező tagok az alapszabály szerint nem rendelkeztek szavazati joggal!) – összesen harmincheten – titkosan adták le szavazatukat. A jegyzőkönyv tanúsága szerint Madách Imrét első helyen, 32 szavazattal 3 ellenében választották meg a Nyelv- és Széptudományi Osztályba az Akadémia levelező tagjává. Rajta kívül a hat jelöltből még Szemere Miklós és Lévay József kapott elegendő szavazatot. 4

Az alapszabály értelmében a megválasztott tagokat az ország élére kinevezett főkormányzó erősítette meg tisztségükben. Minden újonnan megválasztott tag köteles volt egy éven belül helyét székfoglaló előadással elfoglalni. Ennek elmulasztása esetén megválasztása semmissé vált. Az akadémiai tagságot igazoló, az elnök és a titoknok által aláírt oklevelet a székfoglaló után nyújtották át az illető tagnak, aki ezután jogosult volt a Magyar Tudományos Akadémia tagja címet viselni.

A Nyelv- és Széptudományi Osztály 1864. április 18-i ülésén olvasta fel Bérczy Károly levelező tag a betegeskedő Madách Imre A nőről, különösen aesthetikai tekintetben című székfoglaló értekezését. 5 Az ülést Dessewffy Emil, az MTA elnöke vezette, a tagok meglehetősen nagy számban – több mint harmincan – jelentek meg az ülésen. 6

Az első látásra meghökkentő cím olyan értekezést takar, amelyben Madách Imre a férfi és női szerepek különbözőségét tárgyalja, s – Madách szavaival – annak káros voltát vizsgálja, ha a nő kilép hagyományos társadalmi és nemi szerepéből. A két nem közötti fizikai különbség Madách szerint a szellemiekben is megjelenik. Közhelyként idézik székfoglalójának vezérgondolatát: „A nő koráb[ban] fejlődik, de teljes férfiúi érettségre soha nem jut; könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz híjával az emberiség irányadó szellemei közé nem emelkedik.” A napjainkban meghökkentő állítás ebben a korban általánosan elfogadott volt! A természettudományok iránt érdeklődő és tájékozott Madách bizonyosan olvasta Almási Balogh Pál tanulmányát, 7 aki az MTA tiszteleti tagja, korának híres orvosa volt, kezelte Kossuth Lajost és a család orvosaként kísérte Döblingbe Széchenyi Istvánt. Helyenként Balogh Pál gondolatainak hatása is kimutatható Madách dolgozatában. A több részletben megjelent tanulmányban a neves orvos természettudományos érvekre hivatkozva állította, hogy a nőknél biológiai és pszichikai adottságaiknál fogva hiányoznak a mélyebb gondolkodás és az értelmi világ magasabb szféráiba való emelkedés feltételei.

Szándéka szerint a székfoglaló nem a nők alacsonyabbrendűségét kivánja bizonyítani. Amint a természet is sokszínű, a férfi és nő között sincs merev válaszfal – írja Madách. Születhetnek olyan nők, akik magas szellemiségükkel felülemelkednek nemük korlátain, s egyenrangúvá válnak a férfiakkal – s tegyék is azt, mondja Madách –, de ezzel lemondanak nemük mindazon előnyeiről, amik nőként ragyogóvá és boldoggá teszik őket.

Madách szerint aki nem veszi figyelembe a férfi és nő közötti különbséget, azaz a női emancipációt hirdeti, nagyon tévesen cselekszik, s aligha tesz jó szolgálatot azoknak, akiknek kedvezni akar.

Legyen a nő egyenlő a férfival jogban, tiszteletben pedig álljon felette. De ne éljen a nő jogaival végletekig (azaz ne lépjen ki a hagyományos női szerepből), s gesztusának kedves viszonzása lesz azon hódolat, mellyel a férfi maga fölé emeli – fejezi be gondolatmenetét az író.

Madách meglehetősen hosszú dolgozata 1864 nyarán jelent meg három folytatásban Arany János hetilapjában, a Koszorúban. Nyilvános vitát nem keltett, de Veres Pálné, Madách Imre régi ismerőse, plátói szerelme és szellemi partnere 1864 kora őszén két levelet is intézett az íróhoz, tiltakozva sommás megállapításai ellen. Ezek a levelek vagy levélfogalmazványok – nem tudjuk, hogy eljutottak-e Madách Imréhez – eltűntek az idők folyamán, csak Veres Pálné életrajzi kötetéből ismerjük tartalmukat. 8 Veres Pálnét elsősorban az a megállapítás döbbentette meg, hogy a nő soha sem emelkedhet a férfi szellemi színvonalára. Az egyik levélben a nők helyzetét az észak-amerikai fekete rabszolgákéhoz hasonlította (ekkor zajlott az amerikai polgárháború), s kijelentette, hogy a rabszolgatartáshoz hasonlatos azon gondolkodásmód, amelyik a női nemet kizárólag a mechanikus tevékenységre szorítaná. Szenvedélyesen cáfolja, hogy a nőt a természet kevesebb szellemi tehetséggel ruházta volna föl. Úgy gondolja, gyakorlat teszi a mestert, aki tanul, gondolkodik, kísérletez, fejleszti magát a tudományokban, szép eredményre juthat, legyen az férfi vagy nő.

Sokak szerint ez a vita is hozzájárult ahhoz, hogy Veres Pálné hátralévő életét a nőnevelésnek szentelte: 1867-ben megalapította az Országos Nőképző Egyletet, majd annak lánynevelő intézetét, amelynek nagy szerepe volt abban, hogy Magyarországon a 19. század végén megindulhatott a leánygimnáziumi képzés.

Az elhunyta után két nappal – 1864. október 7-én – eltemetett Madách Imre búcsúztatásán a Magyar Tudományos Akadémia részéről senki nem vett részt. Ez érthető is, hiszen a család által kiadott gyászjelentés nem érkezhetett meg időben Pestre. Nehezebben magyarázható azonban, hogy a szokásokkal ellentétben az 1864 őszén tartott ülések egyikén sem emlékeztek meg a Nyelv- és Széptudományi Osztály elhunyt tagjáról, és emlékbeszédet sem mondtak fölötte. Madách Imre neve évtizedekig nem került szóba az Akadémia tanácskozásain.