Madách 1859. február 17-étől szinte titokban dolgozott a Tragédián, sem családtagjai, sem közeli barátai nem tudtak a készülő műről. Miután azonban 1860. március 26-án befejezte, 1 mint minden alkotónak, neki is természetes vágya volt, hogy „megmutassa magát”, hogy kikérje mások véleményét. 1860 tavaszán elsőként Szontagh Pálnak (1820–1904) olvasta fel a Tragédiát. 2 Szontagh Pált, a reformkori Nógrád vármegyei nemesi ellenzék egyik jeles alakját az 1840-es évek óta kötötték baráti szálak Madáchhoz, 1850 óta pedig Horpácson, Alsósztregova közelében élt. Szontagh és Madách rendszeresen találkoztak, ezért kézenfekvő volt, hogy Madách őt tüntesse ki bizalmával. A baráti vélemény azonban elfogultabb lehet, mint egy kívülálló emberé, ezért Szontagh sürgette Madáchot, 3 hogy Arany Jánosnak adja oda bírálatra a Tragédiát. A Toldi írója volt a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye, a legtöbbet az ő szava nyomott a latban.
 
Madáchnak 1861 tavaszán nyílt rá alkalma, hogy eljuttassa művét Aranynak. Madách Nógrád vármegye egyik követeként érkezett Pestre, az 1861. április 6-án megnyílt országgyűlésre, és hozta magával a Tragédia egyetlen, kéziratos példányát. Nincs rá cáfolhatatlan bizonyítékunk, hogy Madách felkereste Aranyt, de közvetett adatok alapján a kortársak is, és Kerényi Ferenc 4 – az utóbbi évtizedek egyik legkiválóbb Madách-kutatója – is hajlanak rá, hogy személyesen adta át művét. Kerényi megkockáztatja azt a feltevést is, hogy a találkozóra 1861. június 5-én került sor, Madách nagy sikert arató országgyűlési beszéde után. Madách a Teleki László vezette Határozati Párt véleményét képviselte az uralkodónak, Ferenc Józsefnek adandó válasz kapcsán. Kerényi szerint beszéde kellő önbizalmat adhatott neki, hogy Üllői úti lakásán felkeresse Aranyt. A Koszorúban, Arany János lapjában Madách halálakor megjelent nekrológ így eleveníti fel a találkozást: „Megkérte [ti. Madách – B. A.] Jámbor Pál képviselőtársát, hogy vigye el Aranyhoz, kinek egy munkát akar átadni elolvasás végett. Jámbor Pál teljesítette kívánságát. Arany átvette az ismeretlen költőtől, ki őszinte véleményét kérte s az egész látogatás alatt keveset beszélt.” 5 Kerényi Ferenc szerint az idézett nekrológ „–U” szignója Gyulai Pált rejti, akinek az információi – lévén Arany egyik legbizalmasabb barátja – minden bizonnyal első kézből származtak.

Arany János hamarosan hozzáfogott a Tragédia olvasásához, de nem tetszett neki, néhány sor után a Faust utánérzésének gyanította. Goethe fő művének első magyar fordítása egy évvel korábban jelent meg, 6 tehát Aranyban jogosan ébredhetett gyanú.

A második színben, Lucifer szavaihoz –„Segítsetek, Ti elemek, Az embert nektek Szerezni meg.” – a következő megjegyzést fűzte Madáchnak írott, javaslatait, javításait tartalmazó, 1861. október 27-i levelében: „…ez olyan, mint a Nagy István fordításában Goethe.” 7

A 16. sor – „Míg egy kerékfogát ujítni kell.” – után pedig Arany nem olvasta tovább, hanem letette a Tragédiát. Az idézett sor az Úr beköszöntő monológjának része:

„Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Év-milliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát ujítni kell.”

Arany így indokolta lépését: „…az egész négy sor mesteremberes önelégültsége is komikai színben tűnik fel. (…) Rám olyan hatást tett először, hogy félretettem a művet…” 8 A már említett Jámbor Pál, a Hiador néven publikáló papköltő beszélte rá Aranyt, hogy mégis folytassa az olvasást. Tompa Mihálynak írott augusztus 15-ei levelében Arany már leplezetlen lelkesedéssel nyilatkozik: „Egy kézirat van nálam: Az ember tragoediája. Faust féle drámai compositió, de teljesen maga lábán jár. Hatalmas gondolatokkal teljes. Első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat.” 9 Arany másodszor immár ceruzával a kezében olvasta végig a Tragédiát, s a kézirat utolsó oldalára fel is jegyezte a dátumot: „9 3/8”, tehát 1861. szeptember 3. és 8. között.


Az országgyűlés feloszlása után Madách 1861. szeptember 1-jén érkezett haza Alsósztregovára, s nyilván türelmetlenül várta idősebb költőtársa jelentkezését. Arany „Tisztelt Hazafi!” megszólítású, nevezetes levelét szeptember 12-én küldte el: „Az ember tragédiája úgy koncepciójában, mint kompozícióban igen jeles mű. Csak itt-ott a verselésben – meg a nyelvben találok némi nehézkességet, különösen a lírai részek nem eléggé zengők. De így is, amint van, egy kevés külsimítással irodalmunk legjelesb termékei közt foglalhat az helyet. Nem tudom mi szándéka van Kegyednek a kiadásra nézve: én óhajtanám ezt a Kisfaludy Társaság útján eszközölni, ami remélem, sikerülne is. Ha óhajtásom a Kegyed akaratjával találkoznék, akkor sorról sorra kijelölném a helyeket, hol – semmi esetre sem lényeges – változtatást gondolnék célszerűnek; vagy belenyugvása esetén magam tennék rajta egy-két tollvonást, aztán bemutatnám a Társaságnak.” 10
 
Madách örült Arany ajánlatának, és szabad kezet adott neki a javításokban. Válaszlevele fényesen igazolja Arany hihetetlen tekintélyét kortársai között: „…megjegyzésedet mintegy revisióul ne is küldd hozzám, valóban megszégyenítő az reám nézve, ki annyira megbízom benned, sőt megbíztam már akkor is, midőn csak híredet ismerém, hogy hidd el nekem, kedves barátom, ha az öreg isten szabómesteres 11 kitörése művem további olvasásától végkép elriaszt, s te azt rosszalló ítélettel visszaküldöd – már azóta melegedtem volna mellette, s Ádám utolsó álmát a purgatórium lángjai közt álmodta volna végig. – Átalán csak azt ne hidd, hogy műveimbe szerelmes vagyok. Túl vagyok a koron, melyben magát az ember nyomtatva szereti látni. – Igen, van nekem is hiúságom, nagyobb mint amaz – semmi középszerűt nem adni a világ elé. Ha írtam valamit, rendesen esztendeig rá sem néztem. Akkor elővehetém s megbírálhatám, mint idegen művet, láttam hibáit s vetettem tűzre. Az ember tragédiája volt első, mely a próbaévet kiállván, azon meggyőződésre hozott, hogy a nekem jutott fejlődést elértem, most másnak kell ítélni – így hoztam azt hozzád.” 12


Arany János munkához látott, a költői, a személyes érdeklődésen kívül az idő is sürgette. 1860 augusztusa óta ugyanis a Kisfaludy Társaság igazgatója volt, amelynek alapszabálya kimondta, hogy a pártoló tagok a befizetett tagdíj fejében minden évben 60 ívnyi illetménykönyvre jogosultak. Közeledett az év vége, Arany Jánosnak kapóra jött a Tragédia felbukkanása, mert elütötte vele az illetménykötetek gondját.

Október 27-i, második, immár tegező levelében Arany aprólékos hibalistát küldött Madáchnak. Igen ám, de Madáchnál nem maradt példány a művéből, tehát emlékezetére hagyatkozva kellett jóváhagynia vagy elvetnie Arany javításait, javaslatait, amelyek „Alig némi kivétellel a legkülső technikára tartozók. (…) Lényegesebbre nem fognak vonatkozni; kompozíció, ökonómia stb. teljes. Sőt az sem fog talán többször előfordulni, mint egypár esetben megtörtént, hogy a gondolatra tegyek észrevételt.” 13


A Madách-filológia „örök”, visszatérő témája, hogy mit és mennyit javított Arany János a Tragédián. A posztmodern olyan szélsőséges véleményt is felszínre dobott, hogy fel kell tenni a kérdést, ki írta voltaképpen Az ember tragédiáját? A válasz egyértelmű és megnyugtató: Madách Imre.

Mit is javított hát Arany? Javította mindenekelőtt a helyesírási hibákat. A Magyar Tudós Társaság 1832-ben adta ki első helyesírási szabályzatát, ez volt az első kísérlet a tarka képet mutató, vidékenként igen eltérő magyar helyesírás egységesítésére. Madách 1823-ban született, s a családi hagyomány szerint már ötévesen, 1828-ban megtanult olvasni és írni, de nem az 1832-es szabályok szerint. Arany János helyesírása ellenben korszerű és biztos volt, mert mint Kerényi Ferenc megjegyzi, egész életében a tollából élt, rengeteget adminisztrált – nagyszalontai jegyzősége, nagykőrösi tanársága idején csakúgy, mint Pesten, a Kisfaludy Társaság igazgatójaként –, ráadásul élénken érdeklődött nyelvészeti, nyelvhelyességi kérdések iránt.
 
Az ige előtt álló igekötőket Madách különírta – ezeket Arany János mind kijavította, összekapcsolta. Ugyancsak kigyomlálta Madách szövegéből a tömérdek, olvasást lassító, nehezítő aposztrófot. Gyakran előfordult, hogy a szavakon belül Madách nem kötötte össze a betűket, sokszor nagyon kicsi volt a szóköz, ezeket Arany összekapcsolta, illetve szétválasztotta. Javította az idegen szavak helyesírását is. Madách például svérák-nak írta a görög ‘gömb’ szót, amit Arany szférákra vagy sphaerákra javasolt módosítani. Egy idő után Arany egyszerűsítette a munkáját, s azt írta Madáchnak, hogy „A helyesírási hibákat ezentúl nem jelölöm ki, majd kijavítom, ha a kezemen megy át a korrektúra.” 14
 
Arany számos esetben köznyelvi alakra cserélte Madách tájnyelvi szavait. Például: trágyatúrony – trágyadomb; aztat – azt; silled – süllyed; fékötő – főkötő; guliba – viskó.

Magyarosabb fordulattal helyettesítette a germanizmusokat. Például: „El innen, engem illet e hely itt” …germanizm. Odább! ez a hely itt az enyém!” 15 ; „ha egy kis vér futott” – germanizm.: ömölt.” 16 ; „Kisértett a nagyok agyában.” Es spuckte. Német.” 17 A helyes, magyaros beszédre akkoriban a germanizmusok jelentették az egyik legfőbb veszélyt. Amit Arany ennek kapcsán Madáchnak írt, általános volt akkoriban a művelt nemesség körében: „Talán nem hatott úgy át meg át a magyar népnyelv érzete, mint oly nagy költőt kellene, az irodalmi nyelv pedig évek óta romlik, több-több idegenszerűt vesz magába. Talán előbb kaptad a német s átalában az idegen kultúrát, hogysem a magyar nyelvszellem kitörölhetetlenül ette volna magát nyelvérzékedbe. Vagy ha nem így volna, úgy tán merészebb játékot űzsz a nyelvvel, mint azt a nyelv most már tűrhetné.” 18
 
Nyelvhelyességi megfontolásból azonban nem csak a germanizmusokat gyomlálta ki Arany, számos egyéb esetben is belenyúlt a szövegbe: „– Az a nem-e mindenütt rossz.” 19 – írta. Madách ugyanis rossz, illetve, a mai napig is élő tájnyelvi sorrendben használta az -e kérdőszócskát, nem az állítmányhoz, hanem a tagadószóhoz kapcsolta: „Nem-e borzongat…”; „Nem-é látjátok…”
 
Az eredeti kéziratban Madách több ízben is öregnek nevezi az Urat. Arany idevágó megjegyzése: „Az öreg nagyon goethés, mephistós. – Nem lehetne mindenütt más címet adni. Bornírt ember ilyesekből ordítja az utánzás vádját.” 20

Arany János azonban nem gépiesen javított, tisztelte a költői szabadságot, s ha a versmérték azt kívánta, meghagyta Madách egyéni helyesírását, egyéni szóhasználatát.

Arany javításai azonban csak a Tragédia felszínét érintették. Már-már valószínűtlen alázattal járt el, a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartotta Madách alkotói szándékát, szövegét: „Engem nem visz rá a lélek, hogy gondolat helyett gondolatot állítsak, mely nem a tied…” 21 Nem élt vissza írótársa bizalmával, hogy Madách szabad kezet adott neki. Tisztában volt vele, hogy ő a jobb verselő, a jobb költő, de egy szövegnek lehetnek más erényei is: „Sok van jegyzeteim közt, hol az én javításom simább, de a te szöveged erősebb. Az ilyeneknél kétszer meggondolom a változtatást. (…) Néhol pedig némi darabosság oly jól áll, hogy sajnálna az ember megválni tőle, mint Bánk bán némely zordságaitól.” 22
 
Tény viszont, hogy a Tragédia egyik-másik, szállóigévé vált sorát Arany János öntötte végleges formába.

„Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Év-milliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát ujítni kell.”

Madách eredeti szövege kevésbé gördülékeny, kevésbé frappáns:

„Be van fejezve a nagy mű, igen.
S úgy össze vág minden, hogy azt hiszem
Évmilliókig szépen elforog
Mig egy kerékfogát újítni kell.”

Szintén Arany öntötte végső formába az egyiptomi szín híres szállóigéjét: „Neked silány szám, nékem egy világ…”, amely Madáchnál így hangzott: „Neked hitvány szám…”

Arany Jánosnak köszönhetően sokkal simább, gördülékenyebb lett a negyedik szín egy másik szállóigéje is: „Enyésszen az egyén, ha él a köz, / Mely egyesekből nagy egészt csinál.” Madáchnál kissé esetlen, prózai volt az idézet második fele: „Egyesekből mely egy egészet alkot.”

Egy szállóigét azonban minden alap nélkül kapcsoltak össze Arany nevével. Akadt olyan színházi rendező, aki a híres záró sort – „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!” – kihagyta a darab végén, mert, úgymond, nem Madáchtól származik. Még polárszűrős vizsgálat sem kellett volna hozzá, csak az eredeti kéziratot kellett volna szabad szemmel megnézni, hogy ennek az ellenkezőjéről bárki meggyőződhessen! A kéziratot vizsgáló írásszakértő ennek ellenére átvilágította a befejező mondatot, s egyértelműen kiderült: Arany János nem nyúlt hozzá.

Arany rendkívül tapintatos volt írótársa iránt: „Ha módosításaim nem tetszenének, vagy ha átalában semmit sem akarnál is módosítani (kivéve néhol a helyesírást, mert azt mindenesetre kell), azt is írd meg. A munka megjelenésére ez nem akadály; csupán éretted ajánlottam változtatást.” 23

A Kisfaludy Társaságban Arany János háromszor olvasott fel részleteket a Tragédiából: október 10-én, október 31-én és november 28-án. 24 Mivel Madách felhatalmazása még nem érkezett meg a javítások végrehajtására, Arany az I–IV. szín javítatlan, eredeti szövegét olvasta fel, 25 és a szerzőt sem nevezte meg. Lenyűgöző Arany János embersége, tisztessége!

Arany felolvasásai után Pest irodalmi körei lázasan találgatták, hogy ki is a rejtélyes szerző. Erre végül 1862. január 1-jén, a Pesti Hölgy-Divat hasábjain derült fény, itt nevezték néven Madáchot. 26

A Kisfaludy Társaság kiadványait Emich Gusztáv nyomdája nyomtatta. A Tragédia kéziratát is hozzá vitte el Arany, személyesen. A kefelevonatokat nagy gondossággal, háromszor, saját kezűleg korrigálta.

A Tragédia első kiadása rekordidő alatt készült el. Arany 1861. december 18-án jelentette a nyomás befejezését, a könyv pedig ténylegesen 1862. január legelejére készült el, a pontos megjelenés napjának 1862. január 12-e tekinthető. 27 Arany mintegy két hét múlva levélben kereste fel Madáchot, s a kötelező udvarias bevezető sorok után rögvest javításairól kérdezte írótársa véleményét: „Nem tudom, mit ítélsz változtatásaimról a szövegben – egyébiránt szabadságodban áll egy, hihetően nemsokára szükséges második kiadásban mindent visszaállítani eredeti alakjába.” 28 Mivel Madách válasza késett, Arany újabb levelet küldött: „Már régecskén írtam hozzád, amire választ remélék, de az mostanáig elmaradt. Nem kaptad volna-e levelemet, vagy – amire gondolni sem merek – valami sértett volna eljárásomban műved körül? Én ama sebtiben írott levélben igyekeztem számot adni a dolog technikai oldaláról, különösen, ami a legjobb akaratom s erőlködésem dacára is becsúszott egy-két sajtóhibát illeti, meg a változtatásokról, melyekre korlátlanul felhatalmaztál, de melyekben mégis én leginkább a veled már közlöttekre szorítkoztam. Azt is említém, hogy ha ezek ellenedre vannak, egy második kiadásban – mely istennek hála, ide s tova sürgető szükség lesz – visszaállíthatod az eredeti szöveget (kéziratod nálam még használható állapotban megvan). 29

Meghatóak ezek az aggódó, már-már szabadkozó sorok! Arany János dicsősége csúcsán is szerény, alázatos, tapintatos ember tudott maradni, aki a Tragédia szerzőjére, az emberre legalább annyi figyelmet fordított, mint magára a szövegre.

Válaszában Madách eloszlatta Arany aggodalmait: „Változtatásaidért csak újabb hálával tartozom, a nyomtatási hibák meg bámulatos gyérek.” 30

Arany János nemcsak a Tragédia javításáról és kiadásáról gondoskodott, hanem a recepcióját is szívén viselte. Felkérte barátját, Szász Károlyt, hogy írjon bírálatot róla. Szász Károly (1829–1905) író, esztéta, református püspök, az MTA tiszteleti tagja rendkívül figyelmesen, lelkiismeretesen olvasta végig a művet. Az 1863-as, szintén Emich Gusztávnál megjelent „második, tetemesen javított” kiadásban Madách az ő javításait is figyelembe vette. Mivel ez volt a költő életében megjelent utolsó kiadás, ezt a szövegváltozatot tekintjük a Tragédia végleges szövegének.
 
Arany és Madách a Tragédia megjelenése után sem vesztették szem elől egymást. 1862-ben a Zólyom melletti szliácsi gyógyfürdőbe menet Arany János útba ejtette a nógrádi remetét. Augusztus 7-én Csesztvén találkoztak, ahová az ünnepi alkalomra Szontagh Pál is átkocsizott. Másnap innen indultak Alsósztregovára, s rövid vendégeskedés után augusztus 10-én együtt érkeztek meg Szliácsra, ahol Madách még két napig élvezte Arany János, a csodált és irigyelt költőóriás társaságát. Munkakapcsolatuk ekkor nemesedett barátsággá.