A Kisfaludy Társaságot Kisfaludy Károly tiszteletére alapították barátai. Először csak a névadó emlékének ápolását tűzték ki célul, de 1836-ban tágabban határozták meg feladataikat: a magyar irodalom fejlesztése, fiatal írók ösztönzése pályadíjak kitűzése által. A Kisfaludy Társaság 1837-ben kezdte meg működését, első alapszabályát 1838-ban nyomtatták ki. A társaság havonta ülésezett, és évente egy alkalommal, Kisfaludy Károly születésnapján, február 8-án, ünnepélyes közgyűlést tartott. A Kisfaludy Társaság rendes tagjává választás révén válhattak az írók, de az alapszabály ismerte a pártoló tagi státuszt is. A pártoló tagok éves tagdíj befizetésével jogot nyertek arra, hogy a társaság kiadványaiból évenként tiszteletpéldányokat kapjanak. A Kisfaludy Társaság szorosan együttműködött a Magyar Tudományos Akadémiával, üléseit az Akadémia bérelt termeiben, majd 1866-tól az MTA palotájában tartotta. A két intézmény között tagság tekintetében is átfedések voltak; azt is mondhatjuk, hogy a Kisfaludy Társaság tagjává válás mintegy megelőlegezte az akadémiai tagságot. A Kisfaludy Társaság 1837-től 1952-ig működött. Feloszlatása után ereklye- és kézirattára, valamint a társaság – töredékesen megmaradt – hivatali iratai a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárába kerültek.

Az 1848/49-es szabadságharc leverése után, hasonlóan a többi nemzeti intézményhez, a Kisfaludy Társaság nyilvános működését is megtiltották. Idővel a Habsburg Birodalom külpolitikai kudarcai és a gazdasági nehézségek arra szorították a bécsi kormányzatot, hogy lazítson magyarországi elnyomó politikáján. 1860-ban a Kisfaludy Társaság is újrakezdhette működését, de a kormányzat felügyelete alá került, üléseit be kellett jelentenie a helytartótanácsnak. Az ezt követő éveket a Kisfaludy Társaság aranykorának tekinthetjük. Elnöke Eötvös József, korának híres írója és gondolkodója, 1848-ban vallás és közoktatásügyi miniszter volt, alelnöke Toldy Ferenc, a magyar irodalomtörténetírás atyja, aki hamarosan egyetemi tanár lett, a társaság igazgatója pedig – akadémiai főtitkárrá választásáig – Arany János, a kor legnagyobb költője, egyben legfőbb irodalmi tekintélye.

A Kisfaludy Társaság 1861. október 10-i ülésén, a jegyzőkönyv 4. pontja szerint Arany János igazgató bemutatta Az ember tragédiája című drámai költeményt, melynek szerzője egyelőre nem nevezte meg magát. Arany a művet „olyan kitűnő szerkesztménynek” tartotta, amely csekély külső javítások után a pártoló tagok 60 ívnyi könyvilletményében méltán helyet foglalhatna, s ennek még első évi folyamába is felvétethetne. Az ülésen elfogadták az igazgató javaslatát, s megbízták, hogy intézkedjék a mű kiadásáról. 1

Az 1861. október 31-i ülésen Arany János – a szerző beleegyezésével – részleteket olvasott fel Az ember tragédiájából. 2 A felolvasott jelenetek nagy hatással voltak a Kisfaludy Társaság jelen lévő tagjaira. „Ha láttad volna, egy Eötvös, Csengery stb. hogyan kiáltott fel […] ez gyönyörű!” – írta Arany János 1861. november 5-i levelében Madách Imrének. „A mű alapeszmében, kompozícióban, mindenben, ami lényeges, eredeti, merész, költői. […] Győztünk barátom!”, fejezte ki a felolvasó ülés utáni hangulatot Arany János. 3 Nagy Iván történész, Madách közeli barátja Toldy Ferenctől hallott a felolvasó ülésen történtekről, és 1861 november elején írt levelében sietett megosztani híreit Madáchcsal: Toldy elragadtatottan nyilatkozott a Tragédiáról, s azt is mondta: mindenképpen le kell fordítani német s más egyéb nyelvekre is, mert a mű világhírűvé fog válni. 4

A kiadó és a nyomda gyorsan dolgozott, így Arany János az 1861. december 28-i ülésen bejelenthette, hogy a Kisfaludy Társaság pártoló tagjainak járó könyvilletményként Az ember tragédiáját, valamint a Salamon Ferenc által fordított George Eliot-regény (magyar címe: Bede Ádám) második kötetét január első napjaiban küldik szét. 5 Madách elégedett volt a kötet külalakjával, nyomdahibát is csak elvétve talált – írta 1862. február 20-án Aranynak, 6 aki szerint jobban is sikerülhetett volna a nyomtatás. Arra viszont nem állt rendelkezésre elég pénz, hogy a Kisfaludy Társaság illetménykönyveit kiadó Emich Gusztávval kötött szerződéstől eltérve, szebb külalakkal és jobb minőségű papíron jelenjen meg Az ember tragédiája. 7

1862. január 30-án tartották a Kisfaludy Társaság éves tagválasztó ülését. Az ülésen kormányzati ellenőrként megjelent Baintner Antal helytartótanácsos. Madách Imrét Toldy Ferenc alelnök ajánlotta Az ember tragédiája című jeles művéért. A jelöltek közül Madáchot kilenc szavazattal egy ellenében választották meg a Kisfaludy Társaság rendes tagjává. 8 Az alapszabály szerint az újonnan megválasztott tagot székfoglalásakor egy régi tag mutatja be a társaságnak, majd az új tag szabadon választott témájú előadással foglalja el helyét. Madách a már idézett, 1862. február 20-án kelt levelében felkérte Arany Jánost, hogy bevezető szavakat mondjon székfoglalója előtt, hiszen Arany tette ismertté nevét irodalmi körökben, s elutasító véleménye el is temethette volna örökre. Arany János szívesen vállalta a feladatot. Az 1862. március 27-i ülés 1. pontja szerint Arany János igazgató üdvözli s bevezeti Madách Imre újonnan megválasztott rendes tagot, aki Az aesthetika és társadalom viszonyos befolyása című értekezéssel foglalta el helyét. 9
 
Arany János az új tagot röviden bemutatva hangsúlyozta, hogy mekkora felelősséget, erkölcsi szolidaritást vállalt, amikor a Tragédiát a Kisfaludy Társaság figyelmébe ajánlotta. A szerző ugyanis egyedül Arany János véleményétől tette függővé, hogy napvilágot lásson-e műve, vagy örök homályba vesszen. Madách őszintén megvallotta: ha rosszalló ítélettel küldte volna vissza művét, tűzbe vetette volna, „s Ádám utolsó álmát a purgatorium lángja közt álmodta volna végig.” Nem illik mostani tisztéhez, hogy Az ember tragédiáját részletesen elemezze – mondta Arany –, de mindenképpen válaszolnia kell arra az észrevételre, hogy a Tragédia pesszimista világnézet kifejezője. Ő nem találja a pesszimizmust Az ember tragédiájában, ha azt egységes egészként fogja fel. „Mert min sarkallik az egész? Lucifer részt követel a teremtésből, hogy megrontsa azt. Nyer Istentől két megátkozott fát. Egyik fa segélyével erkölcsileg már megrontá az embert; hanem ő fizikailag is tönkre akarja tenni Ádámban az összes emberiséget, hogy ne is szülessék az. Kívánhatjuk-e Lucifertől, hogy ne pesszimista színben mutassa neme jövőjét Ádámnak, midőn célja: kétségbe ejteni s benne ily módon egész ivadékát elölni? Úgy de, mondják, a sötét álomképek tárgyilag is egyeznek a világtörténettel. Ezt tagadom én. Minden tárgyi hűség mellett, melylyel egyes korokat felmutat a szerző, látszik, hogy, Lucifer célja szerint, a sötétebb oldalt vette. Ez nem a szerző pessimismusa: ez magából a szerkezetből foly így. Téved tehát, ki úgy fogja fel, hogy szerző a világtörténet egyes szakainak, s általuk az egésznek, hű képét akarta adni, azt mutogatván, hogy nincs haladás az emberiségben, csak szüntelen körben forgás, vagy alább szállás, míg minden a nihilismusba süllyed. Ki egyszerű egész voltában tekinti e compositiót, az tisztában lehet a költő céljával. Lucifer az embert teljesen meg akarja rontani; az első embert kétségbeesésig űzve, benne megsemmisíteni összes nemét; ez neki a sötét képek által már-már sikerül is, midőn a szeretet szava és Isten keze visszarántja az örvény széléről.” 10


A rövid, de gondolatgazdag bevezető után Madách következett. 11 Érdekes, de jellemző is, hogy nem szépirodalmi művel, hanem tudományos igényű értekezéssel foglalta el helyét a Kisfaludy Társaságban. Talán szerepe volt ebben a 20 évvel korábbi kudarcnak is, amikor Szophoklész drámáit elemző esztétikai pályaművét elutasították a szigorú bírálók: azért is megmutatja, hogy sokoldalú tehetség ő, valódi poeta doctus. Az értekezésben az esztétikai műveltség egyéni és társadalmi hatását vizsgálta. Az esztétikai szép körébe tartozó jelenségek nemcsak az egyes ember életét teszik gazdagabbá, hanem a nemzeti létnek is fontos dokumentumai, mondja Madách, még ha a nemzetállam nem vívta is ki jogait. Ehhez példának a német kultúrát hozza, de nyilvánvalóan a magyar nemzetet, a neoabszolutista hatalom által közigazgatásilag feldarabolt és a birodalomba beolvasztani szándékozott Magyarországot is érti alatta, s értették kortársai is. Az értekezésből kiderül, az esztéta Madách számára a magyar példa Vörösmarty és Arany János, az ellenpélda, a sekélyes ízlés hordozója pedig a napi sajtó, és az igénytelen nyelvezetű tudományos közlemények. Madách nem tudott megbarátkozni a kenyérkereső irodalommal, a hivatásos írókkal sem. Ennek következtében kevésre tartotta a regényt, helyette a drámai költeményt állította követendő példának.

Ezen az ülésen jelentették be Madách Imrének a Kisfaludy Társaság javára tett alapítványát is. Madách szokatlanul nagy összeget – 100 forintot – adományozott készpénzben a Tragédia első kiadásának tiszteletdíjából. Ezen az ülésen összesen 110 forintnyi készpénzes alapítványt és öt alapítólevelet nyugtáztak.

A jegyzőkönyvek azt mutatják, hogy Madách Imre ezután többet nem jelent meg személyesen a Kisfaludy Társaság ülésein. Neve felmerült 1863. október 5-én, amikor a következő évi ünnepélyes nagygyűlés tárgysorozatáról tárgyaltak. Bérczy Károly javasolta, Madách Imrét is nyerjék meg előadónak. Madách készségesen felajánlotta egyik készülő művének részleteit, s 1864. január 28-án Bérczy Károly olvasta fel helyette Tündérálom című drámai költeményéből az első színt. A jegyzőkönyv szerint a Társaság örömmel hallgatta a szép részleteket, a közgyűlésen azonban nem olvashatják fel, mert időközben már elkészítették annak programját. 12

Az 1864. október 26-i ülésen a Greguss Ágost titoknok a magyar irodalom és a Kisfaludy Társaság újabb nagy veszteségét jelentette be: folyó hó 5-én elhunyt Madách Imre. A halálhír bejelentésekor azonnal felkérték Bérczy Károlyt, Madách régi, hűséges barátját, hogy a Kisfaludy Társaság hagyománya szerint tartson emlékbeszédet az elhunyt felett. Bérczy habozás nélkül vállalta a feladatot. Hosszú felkészülés után, másfél évvel Madách halálát követően, 1866. február 6-án, a Kisfaludy Társaság ünnepélyes közgyűlésén olvasta fel emlékbeszédét. Madách irodalmi és közéleti pályájának értékelését életrajza keretébe ágyazza be. A megemlékezés legnagyobb terjedelemben természetesen a nagy műről, a Tragédiáról szólt. Bérczy felel a korabeli kritikusok felvetéseire: tisztán eredeti mű-e a Tragédia? Merített-e a szerző Goethe, Milton, Byron műveiből? A Tragédia a szerző jellemének, gondolkodásának oly mértékben hű tükre – állapította meg Bérczy – ami más nagy íróknál nem mutatható ki. Madách lelkének olyan hű lenyomata, melyet akkor is így kellett volna megírnia, ha a Faustról soha nem is hallott volna, jelentette ki Bérczy Károly nagy sikert aratott emlékbeszédében. 13