A Kisfaludy Társaságot Kisfaludy Károly tiszteletére alapították barátai. Először csak a névadó emlékének ápolását
tűzték ki célul, de 1836-ban tágabban határozták meg feladataikat: a magyar
irodalom fejlesztése, fiatal írók ösztönzése pályadíjak kitűzése által. A
Kisfaludy Társaság 1837-ben kezdte meg működését, első alapszabályát 1838-ban
nyomtatták ki.
A társaság havonta ülésezett, és
évente egy alkalommal, Kisfaludy Károly születésnapján, február 8-án, ünnepélyes
közgyűlést tartott. A Kisfaludy Társaság rendes tagjává választás révén
válhattak az írók, de az alapszabály ismerte a pártoló tagi státuszt is. A
pártoló tagok éves tagdíj befizetésével jogot nyertek arra, hogy a társaság
kiadványaiból évenként tiszteletpéldányokat kapjanak. A Kisfaludy Társaság
szorosan együttműködött a Magyar Tudományos Akadémiával, üléseit az Akadémia
bérelt termeiben, majd 1866-tól az MTA palotájában tartotta. A két intézmény
között tagság tekintetében is átfedések voltak; azt is mondhatjuk, hogy a
Kisfaludy Társaság tagjává válás mintegy megelőlegezte az akadémiai tagságot. A
Kisfaludy Társaság 1837-től 1952-ig működött. Feloszlatása után ereklye- és
kézirattára, valamint a társaság – töredékesen megmaradt – hivatali iratai a
Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárába kerültek.
Az 1848/49-es szabadságharc leverése után, hasonlóan a többi nemzeti
intézményhez, a Kisfaludy Társaság nyilvános működését is megtiltották. Idővel a
Habsburg Birodalom külpolitikai kudarcai és a gazdasági nehézségek arra
szorították a bécsi kormányzatot, hogy lazítson magyarországi elnyomó
politikáján. 1860-ban a Kisfaludy Társaság is újrakezdhette működését, de a
kormányzat felügyelete alá került, üléseit be kellett jelentenie a
helytartótanácsnak. Az ezt követő éveket a Kisfaludy Társaság aranykorának
tekinthetjük. Elnöke Eötvös József, korának híres
írója és gondolkodója,
1848-ban vallás és közoktatásügyi miniszter volt,
alelnöke Toldy Ferenc, a magyar irodalomtörténetírás
atyja, aki hamarosan egyetemi tanár lett, a társaság igazgatója pedig –
akadémiai főtitkárrá választásáig – Arany János, a kor legnagyobb költője,
egyben legfőbb irodalmi tekintélye.
A Kisfaludy Társaság 1861. október 10-i ülésén, a jegyzőkönyv 4. pontja szerint
Arany János igazgató bemutatta Az ember tragédiája című drámai költeményt,
melynek szerzője egyelőre nem nevezte meg magát. Arany a
művet „olyan kitűnő szerkesztménynek” tartotta, amely csekély külső javítások
után a pártoló tagok 60 ívnyi könyvilletményében méltán helyet foglalhatna, s
ennek még első évi folyamába is felvétethetne. Az ülésen elfogadták az igazgató
javaslatát, s megbízták, hogy intézkedjék a mű kiadásáról.
1
Az 1861. október 31-i ülésen Arany János – a szerző beleegyezésével –
részleteket olvasott fel Az ember tragédiájából.
2
A felolvasott jelenetek
nagy hatással voltak a Kisfaludy Társaság jelen lévő tagjaira. „Ha láttad volna,
egy Eötvös, Csengery stb. hogyan kiáltott fel […] ez gyönyörű!” – írta Arany
János 1861. november 5-i levelében Madách Imrének. „A mű alapeszmében,
kompozícióban, mindenben, ami lényeges, eredeti, merész, költői. […]
Győztünk
barátom!”, fejezte ki a felolvasó ülés utáni hangulatot Arany János.
3
Nagy Iván
történész,
Madách közeli barátja Toldy Ferenctől hallott
a felolvasó ülésen történtekről, és 1861 november elején írt levelében sietett
megosztani híreit Madáchcsal: Toldy elragadtatottan nyilatkozott a Tragédiáról,
s azt is mondta: mindenképpen le kell fordítani német s más egyéb nyelvekre is,
mert a mű világhírűvé fog válni.
4
A kiadó és a nyomda gyorsan dolgozott, így Arany János az 1861. december 28-i
ülésen bejelenthette, hogy a Kisfaludy Társaság pártoló tagjainak járó
könyvilletményként Az ember tragédiáját, valamint a Salamon Ferenc által
fordított George Eliot-regény (magyar címe: Bede Ádám) második kötetét január
első napjaiban küldik szét.
5
Madách elégedett volt a kötet külalakjával,
nyomdahibát is csak elvétve talált – írta 1862. február 20-án Aranynak,
6
aki
szerint jobban is sikerülhetett volna a nyomtatás. Arra viszont nem állt
rendelkezésre elég pénz, hogy a Kisfaludy Társaság illetménykönyveit kiadó Emich
Gusztávval kötött szerződéstől eltérve, szebb külalakkal és jobb minőségű
papíron jelenjen meg Az ember tragédiája.
7
1862. január 30-án tartották a Kisfaludy Társaság éves tagválasztó ülését. Az
ülésen kormányzati ellenőrként megjelent Baintner Antal helytartótanácsos.
Madách Imrét Toldy Ferenc alelnök ajánlotta Az ember tragédiája című
jeles művéért. A jelöltek közül Madáchot kilenc szavazattal egy ellenében
választották meg a Kisfaludy Társaság rendes tagjává.
8
Az alapszabály
szerint az újonnan megválasztott tagot székfoglalásakor egy régi tag mutatja be
a társaságnak, majd az új tag szabadon választott témájú előadással foglalja el
helyét. Madách a már idézett, 1862. február 20-án kelt levelében felkérte Arany
Jánost, hogy bevezető szavakat mondjon székfoglalója előtt, hiszen Arany tette
ismertté nevét irodalmi körökben, s elutasító véleménye el is temethette volna
örökre. Arany János szívesen vállalta a feladatot. Az 1862. március 27-i ülés 1.
pontja szerint Arany János igazgató üdvözli s bevezeti Madách Imre újonnan
megválasztott rendes tagot, aki Az aesthetika és társadalom viszonyos
befolyása című értekezéssel foglalta el helyét.
9
Arany János az új tagot röviden bemutatva hangsúlyozta, hogy mekkora
felelősséget, erkölcsi szolidaritást vállalt, amikor a Tragédiát a
Kisfaludy Társaság figyelmébe ajánlotta. A
szerző ugyanis egyedül Arany János véleményétől tette függővé, hogy napvilágot
lásson-e műve, vagy örök homályba vesszen. Madách őszintén megvallotta: ha
rosszalló ítélettel küldte volna vissza művét, tűzbe vetette volna, „s Ádám
utolsó álmát a purgatorium lángja közt álmodta volna végig.” Nem illik mostani
tisztéhez, hogy Az ember tragédiáját részletesen elemezze – mondta Arany
–, de mindenképpen válaszolnia kell arra az észrevételre, hogy a Tragédia
pesszimista világnézet kifejezője. Ő nem találja a pesszimizmust Az ember
tragédiájában, ha azt egységes egészként fogja fel. „Mert min sarkallik az
egész? Lucifer részt követel a teremtésből, hogy megrontsa azt. Nyer Istentől
két megátkozott fát. Egyik fa segélyével erkölcsileg már megrontá az embert;
hanem ő fizikailag is tönkre akarja tenni Ádámban az összes emberiséget, hogy ne
is szülessék az. Kívánhatjuk-e Lucifertől, hogy ne pesszimista színben mutassa
neme jövőjét Ádámnak, midőn célja: kétségbe ejteni s benne ily módon egész
ivadékát elölni? Úgy de, mondják, a sötét álomképek tárgyilag is egyeznek a
világtörténettel. Ezt tagadom én. Minden tárgyi hűség mellett, melylyel egyes
korokat felmutat a szerző, látszik, hogy, Lucifer célja szerint, a sötétebb
oldalt vette. Ez nem a szerző pessimismusa: ez magából a szerkezetből foly így.
Téved tehát, ki úgy fogja fel, hogy szerző a világtörténet egyes szakainak, s
általuk az egésznek, hű képét akarta adni, azt mutogatván, hogy nincs haladás az
emberiségben, csak szüntelen körben forgás, vagy alább szállás, míg minden a
nihilismusba süllyed. Ki egyszerű egész voltában tekinti e compositiót, az
tisztában lehet a költő céljával. Lucifer az embert teljesen meg akarja rontani;
az első embert kétségbeesésig űzve, benne megsemmisíteni összes nemét; ez neki a
sötét képek által már-már sikerül is, midőn a szeretet szava és Isten keze
visszarántja az örvény széléről.”
10
A rövid, de gondolatgazdag bevezető után Madách következett.
11
Érdekes, de
jellemző is, hogy nem szépirodalmi művel, hanem tudományos igényű értekezéssel
foglalta el helyét a Kisfaludy Társaságban. Talán szerepe
volt ebben a 20 évvel korábbi kudarcnak is, amikor Szophoklész drámáit elemző
esztétikai pályaművét elutasították a szigorú bírálók: azért is megmutatja, hogy
sokoldalú tehetség ő, valódi poeta doctus. Az értekezésben az esztétikai
műveltség egyéni és társadalmi hatását vizsgálta. Az esztétikai szép körébe
tartozó jelenségek nemcsak az egyes ember életét teszik gazdagabbá, hanem a
nemzeti létnek is fontos dokumentumai, mondja Madách, még ha a nemzetállam nem
vívta is ki jogait. Ehhez példának a német kultúrát hozza, de nyilvánvalóan a
magyar nemzetet, a neoabszolutista hatalom által közigazgatásilag feldarabolt és
a birodalomba beolvasztani szándékozott Magyarországot is érti alatta, s
értették kortársai is. Az értekezésből kiderül, az esztéta Madách számára a
magyar példa Vörösmarty és Arany János, az ellenpélda, a sekélyes ízlés
hordozója pedig a napi sajtó, és az igénytelen nyelvezetű tudományos közlemények.
Madách nem tudott megbarátkozni a kenyérkereső irodalommal, a hivatásos írókkal
sem. Ennek következtében kevésre tartotta a regényt, helyette a drámai
költeményt állította követendő példának.
Ezen az ülésen jelentették be Madách Imrének a Kisfaludy Társaság javára tett
alapítványát is. Madách szokatlanul nagy összeget – 100 forintot – adományozott
készpénzben a Tragédia első kiadásának tiszteletdíjából. Ezen az ülésen
összesen 110 forintnyi készpénzes alapítványt és öt alapítólevelet nyugtáztak.
A jegyzőkönyvek azt mutatják, hogy Madách Imre ezután többet nem jelent meg
személyesen a Kisfaludy Társaság ülésein. Neve felmerült 1863. október 5-én,
amikor a következő évi ünnepélyes nagygyűlés tárgysorozatáról tárgyaltak. Bérczy
Károly javasolta, Madách Imrét is nyerjék meg előadónak. Madách készségesen
felajánlotta egyik készülő művének részleteit, s 1864. január 28-án Bérczy
Károly olvasta fel helyette Tündérálom című drámai költeményéből az első
színt. A jegyzőkönyv szerint a Társaság örömmel hallgatta a szép részleteket, a
közgyűlésen azonban nem olvashatják fel, mert időközben már elkészítették annak
programját.
12
Az 1864. október 26-i ülésen a Greguss Ágost titoknok a magyar irodalom és a
Kisfaludy Társaság újabb nagy veszteségét jelentette be: folyó hó 5-én elhunyt
Madách Imre. A halálhír bejelentésekor azonnal felkérték Bérczy Károlyt, Madách
régi, hűséges barátját, hogy a Kisfaludy Társaság hagyománya szerint tartson
emlékbeszédet az elhunyt felett. Bérczy habozás nélkül vállalta a feladatot.
Hosszú felkészülés után, másfél évvel Madách halálát követően, 1866. február
6-án, a Kisfaludy Társaság ünnepélyes közgyűlésén olvasta fel emlékbeszédét. Madách irodalmi és
közéleti pályájának értékelését életrajza keretébe ágyazza be. A megemlékezés
legnagyobb terjedelemben természetesen a nagy műről, a Tragédiáról szólt.
Bérczy felel a korabeli kritikusok felvetéseire: tisztán eredeti mű-e a
Tragédia? Merített-e a szerző Goethe, Milton, Byron műveiből? A
Tragédia a szerző jellemének, gondolkodásának oly mértékben hű tükre –
állapította meg Bérczy – ami más nagy íróknál nem mutatható ki. Madách lelkének
olyan hű lenyomata, melyet akkor is így kellett volna megírnia, ha a
Faustról soha nem is hallott volna, jelentette ki Bérczy Károly nagy
sikert aratott emlékbeszédében.
13