A XIX. században a magyar kulturális élet két legfontosabb intézménye a Tudós Társaság – mai nevén Magyar Tudományos Akadémia –, és a Kisfaludy Társaság volt. A tudományos és irodalmi élet ösztönzésére mindkettő rendszeresen hirdetett meg pályázatokat. Irodalmunk számos klasszikus műve született meg így. Elég, ha csak a Toldira gondolunk, amelyet a Kisfaludy Társasághoz nyújtott be Arany János 1846-ban.

Művészeti értekezés – 1842
Felelet a Kisfaludy Társaság által kitűzött kérdésre

Madách Imrét fiatal korától kezdve nemcsak a drámaírás izgatta, hanem veleszületett filozófiai és esztétikai érdeklődéséből fakadóan a drámaírás elméleti kérdései is. Kapóra jött neki, hogy 1842. február 2-án a Kisfaludy Társaság Szophoklész-dramaturgia megírására hirdetett pályázatot: „Minthogy a cselekvény a színművek lényege, s a mívelt világ ítélete szerint Sophocles a cselekvény alkotásában igen kitűnő: mutattassék meg, miben áll Sophocles mindegyik színművének cselekvénye, úgymint eleje, fordulata és feloldása; és vonassék ki azokból a színműi cselekvény elmélete.” 1

Madách munkához látott, s 1842 februárja és novembere között megírta Felelet a Kisfaludy Társaság által kitűzött kérdésre című dolgozatát, amelyhez jeligét Kölcsey Ferenc Nemzeti hagyományok című értekezéséből választott: „A nemzeti költésnek a’ nemzet kebelében lehet, s kell szárnyára kelnie.” 2

Tóth Lőrincnek, a Kisfaludy Társaság titoknokának – mai szóval: titkárának – a kézirat borítóján látható dátuma tanúsítja, hogy a dolgozat 1842. november 16-án érkezett meg a fővárosba, 3 majd került a bírálók, Schedius Lajos, Lukács Móric és Szemere Pál kezébe.

Bírálatuk 1843. január 28-án kelt: „Az első számú ’s illy jelmondatú: ’A’ nemzeti költésnek, a’ nemzet kebelében lehet, ’s kell szárnyára kelnie. Kölcsey.’ néhány bevezető szó után a’ dráma’ fontosságáról, Sophocles’ fennmaradt hét színművének meséit adja elő ’s általtérvén az ebből elvonandó elméletre, a’ drámaírónak feladatául tűzi ki, hogy minden művéhez a’ szép és nagyszerűnek apológiáját’ írja, ’s hogy minden dráma’ alapja bizonyos erkölcsi eszme legyen, melly magának győzödelmet minden ellene küzdő akadály’ daczára kivívjon. Ez szerinte a’ színmű’ erkölcsi cselekvénye.

Miután ezen szakaszban Sophocles’ mindegyik színművének alapeszméjét véleményünk szerint nem igen szerencsésen fejtegeté, általmegyen a’ személyekre és jellemekre ’s megkülönböztetvén a’ fő és mellékszemélyeket, a’ cselekvényt amazoknak bizonyos jogczímöknél fogva valamelly ez utóbbinál erősebb erkölcsi elv elleni küzdelméből származtatja, ’s így a’ fentérintett erkölcsi cselekvénytől különböző más, mintegy külső cselekvénynek definitióját adja. Ez utóbbiban megkülönböztetvén elejét, fordulatát és föloldását, ’s ezeket, valamint mindent, mit ezen elméleti részben mond és állít, Sophocles’ drámáiban egyenként igyekszik kimutatni, minél fogva ezekre minduntalan és az olvasóra nézve kissé fárasztólag visszatér. Végre még némellyeket Sophocles’ korának erkölcsi és vallási fogalmairól, ’s a’ görög drámáknak színi előadásukról mondván, ’s egy külön szakaszban megróván századunknak a’ drámai költészet körüli némelly hibáit, értekezését néhány észrevétellel a’ díszítményekről, a’ dráma nyelvéről, nem különben még egy pár sorral a’ vígjáték’ cselekvényéről, zárja.

Már az itt elősorolt tartalomból látható, hogy ezen értekezésnek elrendelésében a’ kellő logicai rend ’s az ebből folyó világos áttekintés hiányzik. De a’ ki tűzött kérdésben foglalt kettős feladatnak, véleményünk szerint, kielégítőleg különben sem felel meg. Sophocles’ drámáinak ismertetésében nem úgy, mint kívántatott, azoknak cselekvényét, hanem a’ bennök előforduló történetek sorát, a’ mesét adja elő; úgy szintén az egyes művek’ alapeszméinek ’s a’ fő személyek’ jellemeinek ’s intentióinak fel nem foghatását bizonyította. E’ munka elméleti része is a’ felületénél mélyebben nem bocsátkozik a’ tárgyba, a’ benne kifejtett széptani nézetek, a’mennyiben nem épen helytelenek, igen mindennapos szempontból indulók, de ferde és hibás állításokkal is kevertek. A’ nyelvbeli előadás nem egyenlő, néhol igen pongyola, máshol dagályos és felette czifra. Mind ezen hiányainál fogva tehát alulírottak ezen munkát sem jutalomra, sem kinyomtatásra méltónak nem tartjuk.” 4

E szigorú kritika után nem meglepő, hogy a bírálóbizottság a másik pályázónak, a napjainkra elfeledett Gondol Dánielnek, a bécsi udvari kancellária gyakornokának ítélte a 15 arany jutalmat.

Mindkét pályamunka a Kisfaludy Társaság irattárába került, 5 ahol Madáché több mint egy évszázadon át ismeretlen szerző műveként lappangott. A Kisfaludy Társaság pályázati szabályzata szerint ugyanis a dolgozatot idegen kéz írásával kellett benyújtani, a szerző nem tüntethette fel művén a saját nevét, hanem jeligés, zárt borítékban kellett mellékelnie. Az eredményhirdetés után csak a győztes borítékját bontották fel, a többit megsemmisítették; a vesztes Madách borítékjának is ez lett a sorsa, így senki sem tudta meg, ki írta a Kölcsey-jeligés művet. A dolgozat szerzője minden bizonnyal örökre ismeretlen maradt volna, ha Madáchnak az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárába került hagyatékában nem maradt volna fenn a Művészeti értekezés – 1842 című csonka, a III. fejezettel kezdődő, Szophoklész tragédiáit taglaló dramaturgiai műve. 6 Solt Andor figyelt fel rá, hogy ez a dolgozat szó szerint megegyezik az MTA KIK Kézirattárában őrzött, Kölcsey-jeligés ismeretlen szerző dolgozatának egyik fejezetével. Az így azonosított művet Solt Andor 1972-ben az Irodalomtörténeti Közleményekben publikálta. 7

Fiatalkori drámák

Dramaturgiai dolgozatának sikertelensége nem szegte Madách kedvét. A Kisfaludy Társaság eredményhirdetése után másfél hónappal, 1843 márciusában a Magyar Tudós Társaság pályázatára két drámát nyújtott be, a Férfi és nőt és a Csák végnapjait.

Férfi és nő

A Férfi és nő kevéssé eredeti alkotás, Szophoklész Trakhiszi nők című tragédiájának romantikus szellemű átdolgozása. A szereplőket, a helyszínt, a szüzsét, mind-mind Szophoklésztől kölcsönözte, de а romantikus felfogást már az E. T. A. Hoffmanntól származó mottó is előre sejteti – „A férfi nagy nő nélkül is”. A szakirodalom egységesen úgy véli, hogy a Férfi és nőt Madách 1842-ben írta, 8 amikor Szophoklész-tanulmányán, a Művészeti értekezésen dolgozott. Ebben tárgyalta a Trakhiszi nőket is, és elméleti tanulmányai során szerzett ismeretei a Férfi és nőben öltöttek szépirodalmi formát.

A Művészeti értekezésben Madách ekként jellemezte antik forrása, Szophoklész Trakhiszi nőkjének főhősét, Héraklészt: „Ő azon soha nem hervadó, s örök mosolygó szerelmet is igénylett, olyat minőt nem adhat földi nő, minőért némi kárpótlást csak az örök változásban találhatni.” 9 Ez a mondat is megerősíti Horváth Károly megfigyelését, hogy a Csak tréfa Zordy Lóránja mellett Héraklész Madách legszubjektívabb hőse. 10

A Tudós Társaság 1843-as pályázatán a Férfi és nő nem szerepelt jól. Nemhogy jutalmat nem kapott, de még csak meg sem említették, Madách mégis a sikerültebb darabjai között tartotta számon. Legalábbis ez derül ki majdnem két évtizeddel később, 1861 decemberében barátjának, Nagy Ivánnak írott leveléből: „A forradalom előtti 3-4 év valamelyikében írtam én egy drámát, Férfi és nő, vagy ilyenforma címe volt, és Herkules 11 meg Deianeira történetét tárgyalta. Még akkor fiatalember voltam, az élettapasztalás is hiányzott ahhoz, hogy teljes drámát írhassak, de úgy vélem legalább, hogy szép eszmék voltak benne bőven lerakva, legalább, ha most is úgy meg leszek velük elégedve, mint akkor. E művet szintén beadtam akkor pályázni, s szokás szerint nem tartám meg párját. Most hasonló tárgy terve foglalkoztat. Vajon leírathatnád-e azt nekem az Akadémia levéltárából, s megkaphatnád-e azon véleményt vagy bírálatot is, mit a pályázat bírái mondtak rá? – Ez használna az írónak legtöbbet, s ezen motívumokat sohasem látjuk napvilágra hozva. – Ha a leírás eszközölhető, tégy benne, kérlek, lépéseket, s írd meg, mit fogok fizetni… 12 Mivel válaszában Nagy Iván nem tért ki a Férfi és nővel kapcsolatos kérésre, 1862. január 14-én Madách megismételte: „Nagyon köszönöm előbbi levelemben foglalt kéréseimnek teljesítését. – Egy azonban felejdékenységbe ment, legalább azt hiszem, mert említést nem teszel róla. Kértelek ti., légy szíves az Akadémia levéltárából a forradalmat megelőzött két év valamelyikében pályázott Férfi és nő című s Heráklész [sic!] történetét tárgyazó drámát számomra leíratni, miután nincs meg nálam, ha lehet, a bírók véleményével együtt; sok eszmének most hasznát venném egy hasonértelmű dolgozatnál. Árát, mihelyt megírod, köszönettel megküldöm a leírásnak.” 13

Madách levelei több szempontból is tanulságosak. Egyrészt az alkotó emberekre jellemző módon az tartja lázban, csak arra koncentrál, amin éppen dolgozik, korábbi művére csak halványan emlékszik, még a címében is bizonytalan. A Férfi és nőt a forradalom előtt nem három-négy, hanem hat évvel, 1842-ben írta. Másrészt meglepő, hogy nem volt tisztában a pályázati szabályokkal, nem tudta, vagy nem emlékezett rá, hogy csak a pályázat győztesének neve kerül nyilvánosságra, a többi pályázó jeligés borítékját megsemmisítik, dolgozatukat névtelenül archiválják. Harmadrészt az is kiderül, hogy Madách nem törődött különösebben a kézirataival, a Férfi és nőből nem maradt nála másodpéldány. Ugyanez ismétlődik majd meg Az ember tragédiája esetében is. Az egyetlen kéziratos példányt Arany Jánosnál hagyja 1861 nyarán, s neki magának csak akkor lesz meg műve teljes szövege, miután 1862 januárjában nyomtatásban is napvilágot lát.

(Férfi és nő. Dráma 5 felvonásban. Drámai pályamunka 1843-ra.) Kéziratát az MTA KIK Kézirattára őrzi, jelzete: Magyar Irodalom Színművészet 4° 20/171.

Csák végnapjai

A gyenge egészségű Madách 1840-ben Pöstyénbe utazott, a híres fürdőhelyen gyógyíttatta magát. Innen látogatott el a közeli, festői szépségű trencséni várba. Barátjának, Lónyay Menyhértnek érzelmektől fűtött szavakkal festette le a látottakat: „Bejártam ledőlt csarnokit, az izolag takarta puszta erkélyeket, melyekről Csák szabadság hirdető zászlói lobogtak. Az őr toronynak csonka rém árnyát, melyről őrizve honjok érdekét sas szemekkel néztek le az ősz bajnokok… És romba vesztegel az erény, a vitézség, honszerelem szent emléke, még a kiholt nemzedékek utódjául bérczi sas üt tanyát magának a vad gerebéken.” 14

Minden bizonnyal ez a kirándulás keltette fel Madách érdeklődését Csák Máté, a vár hajdani ura iránt, mert ezután fogott hozzá két változatban is ránk maradt drámája, a Csák végnapjai írásához.


Madách a Csák végnapjait beküldte az Akadémia drámapályázatára. A címlapon látható feljegyzésből tudható, hogy a kézirat 1843. március 19-én érkezett meg Pestre.

A Fáy András, Bajza József, Czuczor Gergely, Schedel Ferenc, Vörösmarty Mihály összetételű bírálóbizottság 1843. október 4-én ült össze. Jutalmat Obernyik Károly Főúr és pór című színműve kapott, Szigligeti Ede Gerőjét pedig kiadásra alkalmasnak találták, de Madách munkájára is felfigyeltek: „Ezek után dicsérettel kiemeltetni érdemesek… Csák végnapjai, dráma öt felv.” 15 Jókai Mór A zsidó fiú című drámája kapott még dicséretet. 16

Madách Arany Jánosnak 1861. október 3-án írott leveléből tudjuk, hogy a pályázat után tizennyolc évvel, 1861 augusztusában elővette és átdolgozta a Csák végnapjait: „Idezárva küldök egy színdarabot. 17 Korántsem akartam én abban Csák Mátét egész nagyságában rajzolni, mibe egy Kisfaludy Károly belefáradt, csak végnapjaiban akartam a haldokló oroszlányt felmutatni. Nem tudom azonban, sikerült-e ez is, és különösen nem vagyok képes megítélni, a rendkívül egyszerű cselekmény volna-e képes színpadon hatást tenni. (…) kérem tehát Kegyedet (…) ítéljen művem felett belértékén kívül különösen azon szempontból is, alkalmas-e színre, mert jól tudom, mi nehéz s különszerű ennek is megfelelni tudni. – Ha alkalmas, akkor lesz kegyes a színházi bírálóbizottmánynak beadni; ha nem, hozzám visszaküldeni. (…) Mért választám irományaim közül éppen ezen színművet végleges kidolgozásra, annak oka részint különös vonzódásom a tárgyhoz, részint az, hogy Csák Máté neve egy idő óta literatúránkban kezd felelevenedni, én pedig minden önkénytelen utánzás elkerülése végett Szász Károly Csákját sem mertem mind a mai napig elolvasni, csak ma fogok hozzá – ezért siettem enyémet is elkészíteni.” 18

Madách pontosan fogalmazott, XIX. századi irodalmunkban Csák Máté neve valóban kezdett „felelevenedni”, szerepét ugyanis homlokegyenest ellenkezően ítélték meg, mint a XX. században vagy napjainkban. Ma nagyjából úgy él a köztudatban, mint amilyennek Ady a Csák Máté földjén című versében lefestette: a hatalmaskodó, önkényeskedő, feudális főúr szimbóluma. Ezzel szemben a XIX. században, a reformkorban és az abszolutizmus idején is „Csák Máté neve a nemzeti függetlenséggel, az idegenek elleni szabadságtörekvésekkel kapcsolódott össze.” 19 Ennek a széles körben elterjedt értékelésnek az volt az alapja, hogy Csák Máté az idegen származású Károly Róberttel szemben III. Andrásnak, az utolsó Árpád-házi királynak a lányát, Erzsébetet támogatta a trónutódlásban. Kisfaludy Károly ebben a szellemben két félbemaradt művet is szentelt neki, a Zách nemzetséget és a Csák címűt. Petőfi eposzt tervezett róla, 20 és Arany János is ugyanilyen gondolatokat forgatott a fejében. 21 Többször felbukkan a neve Vörösmarty műveiben is, aki Csák című német nyelvű epikus költeményt is írt. 22 1861-ben pedig – mint Madách leveléből is kiderül – Szász Károly verselte meg Trencséni Csák című elbeszélő költeményében.

Madách témaválasztását azonban nemcsak a korszellem, hanem személyes érzelmek is motiválhatták, ugyanis egyik őse III. András uralkodása idejében vitézkedett.

Arany János 1861 októberében lelkesen intézte Az ember tragédiája kiadását, a Csák második, átdolgozott változata ellenben nem nyerte el tetszését. Úgy vélte, Madáchnak előnyösebb, ha „Csákot nem is ösmerik, míg a Tragédiát nem olvassák. Úgy találom, hogy ebben [ti. a Tragédiában – B. A.] – dacára, hogy a szereplők elvont eszmét képviselnek – mégis több a drámaiság is, mint a Csákban. Hanem erről másszor.” 23 Madách értett a tapintatos szavakból, s válaszlevelében radikális lépésekre sarkallta Arany Jánost: „Csák végnapjai-ra tett rövid megjegyzésedből azt olvasom ki, hogy biz abban nincs drámaiság. – Már ez drámában nem csekély baj ám. Nincs nagyobb kalamitás, mint egy középszerű mű felmaradása. Valamikor kibukkanik, ha nem előbb, holtunk után kompromittál vele valami szívtelen jó barát. Kérlek tehát, csak minél hamarabb tűzbe vele, azonban az autodafé után is szívesen veendem rá néhány észrevételedet, mert abból tanulhatok a jövőre. – Mindez, mit írok, legőszintébb meggyőződésem, nem tartanám magamat méltónak barátságodra, ha színeskedni akarnék előtted; úgy mint tőled is mindég a legegyenesebb igazságot reménylem – sőt mentől bunkósabb, mentől távolabb eső lesz Csákra tett igen szelíd észrevételedtől, annál jobban látom, hogy szeretsz.” 24

Madách válaszlevele több dologról is árulkodik: egyrészt, hogy milyen feltétlen tekintély volt előtte Arany, másrészt, hogy milyen kíméletlenül szigorú kritikusa volt önmagának.

A higgadt, kevéssé lobbanékony Arany természetesen nem dobta tűzbe Madách drámáját: „A Csák úr autodaféjével sohse siessünk oly nagyon. Megmondom, ha kell: de még nem kell. Bővebben róla, mihelyt időt és kedvet kapok.” 25

A Csák végnapjai utóéletéhez hozzátartozik, hogy 1969-ben Keresztury Dezső „újraformált”, korszerűsített nyelven újra megjelentette. 26

(Csák végnapjai. Dráma öt felvonásban. Előjátékkal egy felvonásban. Drámai pályamunka 1843-ra. MTA KIK Kézirattára, Magyar Irodalom Színművészet 4° 20/173.)

Mózes

Madáchnak a Mózeshez készített előzéklapjából tudjuk, hogy drámáját 1860. június 9. és 1861. november 16. között írta. 27 Ebben az időszakban rendkívül elfoglalt volt, egyszerre több művén dolgozott: 1861 őszén dolgozta át 1843-as darabját, a Csák végnapjait, és ekkor levelezett Arany Jánossal a Tragédia javításairól.

A Mózes benyújtásának körülményeit barátjához, Nagy Ivánhoz 1861. december 23-án írott leveléből ismerjük: „Nagy bajaim voltak vele. Először is elkéstem írásával, úgyhogy alig bírtam bevégezni, s így időm nem maradt, hogy néhány holnapig pihentessem, mikor azután magam is helyesebben megítélhettem volna, érdemes-e vele pályázni vagy nem. – De így, alig végezve, már le kelle íratnom nyakra-főre, még midőn az elfogultság mámora tartott, mit minden író, úgy hiszem, érez műve iránt rögtön a bevégzés után, úgy mint a szerelmes ember az új hódítmány első öleléseinél. Ennek következtében valóban rettegek, nem-e küldök egy nem sikerült művet. (…) Bajaimhoz végre még az is járult, hogy botrányosan írták le, oly írással, mely az olvasástól elriaszt, s előre kedvezőtlen benyomást tesz.” 28

Madáchot szorította az idő, a beadási határidőig, december 31-ig alig több mint egy hét maradt, ezért szabadkozva bár, de két dolgot is kér barátjától: fűzesse egybe a kéziratot, „mint a szabályok megkívánják”, valamint, hogy „nem mint szakértő”, „de mint művelt publikum”, „ítéld meg egész nyíltsággal, érdemes-e vele pályázni vagy nem, s aszerint cselekedjél.” 29 Nagy Iván érdemesnek tartotta Madách művét benyújtani, s az – egybefűzve – 1861. december 29-én érkezett meg az Akadémiára, a Karátsonyi-féle drámapályázatra.

Bámulatos Madách lelkiereje, hogy milyen könnyű szívvel le tud mondani művéről, s fatalistaként barátja döntésére bízni szellemi gyermeke sorsát. Ha Nagy Iván történetesen úgy érzi, hogy a Mózes kevéssé sikerült darab, s nem adja be az Akadémia pályázatára, most szegényebbek lennénk egy Madách-művel.

A „bizottmányi jelentést” az 1862. március 31-én tartott ülésen Bérczy Károly „előadó”, levelező tag olvasta fel. A jelentés kézirata fennmaradt, s nyomtatott formában is napvilágot látott a Magyar Akadémiai Értesítő 1861. évi 2. számának 2. kötetében, amely számozása ellenére 1862-ben jelent meg.

A jelentésből kiderül, hogy a pályázatra hat mű érkezett be, s a „bíráló választmány” tagjai báró Kemény Zsigmond, Arany János, Jókai Mór, Pompéry János és az előadó, Bérczy Károly voltak. A bíráló választmány – mai szóval: zsűri – tagjai közül Madách jó barátságban volt Bérczy Károllyal, s pár hónapja élvezte Arany János bizalmát. Ennek ellenére teljes bizonyossággal kijelenthetjük, hogy ezekből az ismeretségekből Madáchnak semmiféle előnye nem származott, mivel a Mózest név nélkül küldte be, és nem az ő drámája nyerte el az első díjat. Nagy Ivánnak írott leveléből tudjuk, hogy számolt ezzel a lehetőséggel, és példamutató körültekintéssel és tisztességgel járt el: „Szívesen küldtem volna azt [ti. a Mózest – B. A.] Arany Jánosnak, hogy ítélje meg ő, érdemes-e vele pályázni vagy nem, s aszerint cselekedjék vele. Irántam tanúsított különös baráti hajlamától ezt bizton mertem volna reményleni. – De erre sincs idő, s azonfelül attól is tartottam, hogy a bíráló bizottmányban talán ő is bent lesz, s így nem szabad nekie tudnia a műről.” 30 Madách sejtése igazolódott: Arany János is tagja volt a zsűrinek.

A bírálóbizottság nem rejtette véka alá, hogy elégedetlen volt a pályaművek színvonalával: a „jelentésnek ama fenntartással kell kezdődnie, hogy a jutalom ilyen és ilyen czímű és jeligéjű műnek adatott ki, nem mert határozottan jó, vagy jó pályatársai közt legjobb – hanem mert gyenge társainál aránylag jobb.” A szakirodalom Bérczy Károly nevéhez kapcsolja a bírálatot, jóllehet nagyon valószínű, hogy ő csak összegezte, végleges formába öntötte, felolvasta és közzétette a bíráló választmány ítéletét, de maga a szöveg feltehetően másnak a gondolataira épül. A bírálat egyik lábjegyzete legalábbis erre enged következtetni: „A verselésben, jegyzé meg a bírálók egyike, kinek a pályaművek iránti jegyzetei e jelentés alapjául szolgálnak – sok a nehéz catalecticus sor, spondaicus menet. Hanem – úgymond – ez átalános baja jambus íróinknak: nem csak szabály szerint nem verselnek, de arra sem látszanak ügyelni, hogy catalecticus sorban a csonkaláb előtt tiszta jambus legyen. Így a jambus nem csak szabad, hanem zabolátlan.” Bár a klasszikus nyelvek oktatásának köszönhetően a XIX. században a humán értelmiségiek verstani ismeretei jóval alaposabbak voltak, mint manapság, mégis megkockáztatom, hogy az öttagú bizottságból egyedül Arany János írhatta ezeket a szakszerű sorokat. Aranyt bosszantotta ez a verselési hiba, amelyet Az ember tragédiája kapcsán kétszer is szóvá tett Madáchnak: „Anélkül is sok a catalectikus (5 1/2) verssor. Ritkítani kell, ahol lehet, mert végre sem szabály ez a jámbusban, hanem kivétel.” 31 Másodszor: „A légy egy az, hogy nemigen poétai, más meg, hogy a catalecticus verset szaporítja.” 32

Ezek után lássuk a Madách Mózesére vonatkozó bíráló sorokat:


„A negyedik pályamű Mózes, öt felvonásos tragédiának van nevezve, holott se alapjában, se kivitelében nem tragédia, de dráma sem. Mózes tisztán époszi tárgy s amint elő van állítva is époszi, nem tragikai alak. Népének előharczosa; a végzet szavát követi; feladata a közös érdeknek, s nem egyéni céljának valósítása, melyért a tragédia hőse a világ sorával jő összeütközésbe, s küzdve bukik el. Mózes ellenben istentől veszi küldetését, isteni erő támogatja végig. Végzetes hős; maga mondja, hogy ő el nem veszhet, míg hivatását be nem tölti. – De epicai hős azért is, hogy minden viszontagságon keresztül népét sikerre vezeti; mert hogy ő be nem megy, csak benéz az ígéret földébe, az nem tragikai bukás, az annyi, mintha be is ment volna. Nem tragikai hős végre azért sem, mert nincsenek tragikai tévedései, hibái, ő maga sem érez ilyet, sőt végpercein bátran mondja: „Nem nyomja lelkem semmiféle vád.”

Így nem szokott meghalni tragédia hőse; ez úgy hal meg, hogy szeretné pályáját újra kezdeni, s hibáin okúlva, jobban futni meg, mint először.

Szerző a tragicumot valószínűleg azon ellentétben vélte feltalálni, mely a népvezér prófétai hivatása és magán sorsa közt van. Előbb le kell mondania fényes álmairól, hogy Pharao után második, vagy épen Pharaóvá legyen; éreznie nemzete gyalázatját hosszú időn által, gyilkosságba esnie, alig megtalált nővérét iszonyúan elveszteni, bújdosnia, majd midőn boldog családi életre vergődött, onnan kiszakadnia, hogy magasztos isteni hivatását betöltse, ennek teljesítésében egy buta, szolgalelkű, pártoskodó néppel folyvást küszködnie, s végre meghalnia, mielőtt az új haza földét tapodná, melyet egész élete szenvedéseinek árán fogott megvásárolni. Mindez szomorú dolog, de nem teszi Mózest tragikai hőssé, annál kevesbbé, mert lemondása a dicsvágyról, elválása nejétől és a családjától stb. mi lelkében küzdést idézhetne föl, nincs eléggé drámailag adva; de ha ez még erőteljesebben volna is színezve, a tárgyba még sem öntene tragicumot. Példa erre minden époszi tárgy, melyet egy vagy más szerző tragédiává dolgozott fel. Ilyen a többi közt az Orleánsi Szűz, ki égi hivatását követve népét győzelemre viszi; ez is époszi tárgy és alak; drámai hősnévé azzal igyekszik őt tenni Schiller, hogy szívének az ellenséges hadvezér iránti szerelmét, küldetésével, mi az, hogy az angolokat megverje, hozza összeütközésbe, s bár ezt mesteri kézzel hathatósan drámaivá teszi, az epikai kenetesség mégis, már a tárgy természeténél fogva, átviláglik rajta. De a sikert látó s önmagával lelki békességben élő Mózesben még ennyi drámai elem sincs, s a költemény – ha szerzője a nem mindenütt költői s némelykor a hírlapi prózához leszálló nyelvet, sok helyt nehézkes verselést átdolgozza s az érzelmek kifejezésére és a másodszereplők egyénítésére nagyobb gondot fordít is – a költemény még akkor is dramatizált éposz marad, mind tárgya, mind szerkezete miatt, mely inkább históriai „egymásután”, mint tragikai bonyodalom és fejlődés.” 33

A pályázaton az ötödik sorszámú darab győzött. Szász Károlynak 1862. szeptember 12-én írott leveléből tudjuk, hogy az Akadémiai Értesítőben megjelent bírálatot Madách méltósággal, megértéssel vette tudomásul: „Nem tartozom én azok közé, kik fülöket a kritika előtt bedugják. Az idei drámai pályázatban is Mózes-sel vettem részt, s oly teljesen meggyőzött a bíráló bizottmány véleménye művem hibás alapjáról, mintha az bármi idegen mű lett volna.” 34 Egy nappal később hasonló fordulatokkal, ugyanilyen szellemben írt Erdélyi Jánosnak is: „…az idén, a Teleki-féle 35 drámai pályázat bizottmányának motivált ítélete oly tökéletesen meggyőzött Mózes című pályaművem alapjának hibás voltáról, hogy az többé napvilágot látni nem fog;” 36

Utolsó mondatában viszont tévedett. A Mózest azóta többször kiadták, sőt színpadon is sikert aratott. Az 1970-es és ’80-as években a Nemzeti Színházban, Keresztury Dezső által korszerűsített nyelven több mint másfél évtizedig játszották, s közel ötszáz teltházas előadást ért meg.

(Mózes. Tragoedia 5 felvonásban. Pályamű az 1862. évi Karátsonyi-jutalomra.
MTA KIK Kézirattára, Magyar Irodalom Színművészet 4° 35/A. 299.)